Beszélgetés Trogmayer Ottóval

Ez az interjú még a tanszéki újság számára készült, de úgy gondoltuk, hogy mivel a lap megjelenése bizonytalan, így közzétesszük a blogon mindenki számára!


„mindenki a hátizsákjában hordja a marsallbotját”

Beszélgetés Trogmayer Ottóval

Trogmayer Ottó 1965-től 2005-ig tanított a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékén, 1989 és 1997 között ő látta el a tanszékvezetői feladatokat is. Régészhallgatók nemzedékeit oktatta, akik azóta is szeretettel és tisztelettel emlékeznek vissza rá. A tanszék mostani diákjai már sajnos nem részesülhetnek abban a kiváltságban, hogy Ottó bácsi előadásait hallgassák, így aztán ünnepi alkalomnak számít, amikor mégis eljön hozzánk Szegedre, hogy például legújabb könyvét bemutassa. Mindezek miatt különösen megtisztelőnek érzem, hogy a Tanár úrral beszélgethettem, hallgathattam történeteit, és belepillanthattam készülő könyvébe.

Lelet: Kezdjük talán a legkellemetlenebb témával: a bolognai rendszerrel. Van értelme az osztott képzésnek a régészeti oktatásban?

Trogmayer Ottó: Semmi értelme sincsen. A Bolognai rendszert olyanok találták ki, akik nem tanulnak és nem tanítanak. Már a felvételinél meg kellene szigorítani a szűrőt, mert például a mi szakmánkba rendkívül romantikus elképzelésekkel jönnek a gyerekek, és csak akkor lepődnek meg, amikor először kell négykézláb a sárban szaladgálni, mondjuk novemberben. A harmadik év végi szakdolgozatírás is egyfajta szűrő, de ha valaki csak akkor jön rá, hogy ez nem neki való, akkor kidobott az életéből három évet. Nagyon boldog lennék, ha megint osztatlan lenne a régészképzés. Komoly elméleti alapokon nyugvó gyakorlati oktatásra van szükség, aztán pedig szorgalom, tehetség és szerencse kell a szakmához.

Lelet: Az elmúlt egy-két évben az elsősök létszáma igencsak megugrott. Tömegképzés lett a régészet?

T. O.: Mi voltunk talán tízen Banner János bácsinál – a négy évfolyam. Ott nem lehetett nem elmenni, számon tartották az embert. Az Oxbridge-i kiscsoportos képzés, amit már évszázadokkal ezelőtt feltaláltak, megakadályozná azt, ami most van, hogy becsődül ötven gyerek a tanterembe, aztán hátul regényt olvasnak, passziánszoznak.

Lelet: Vajon van arra lehetőség, hogy a mostani generáció is olyan nagyhatású kutatókat adjon a régészetnek, mint László Gyula vagy Banner János?

T. O.: Mindenki a hátizsákjában hordja a marsallbotját – van, aki előveszi, van, aki nem. László Gyula emberközelivé tette a honfoglalók hétköznapi életét, és iskolája a mai napig hatással van a kutatókra. Banner János pedig azzal lett igazán nagy tudóssá, hogy megteremtette azt a folyamatos ásatás-sorozatot, elsősorban a Tiszai-kultúra falvainak szondázásával, amely által híressé tette a szegedi régészeti tanszéket.

Lelet: Mi lehet az oka annak, hogy manapság mindenki népvándorláskoros meg középkoros régész akar lenni, és csak maroknyi hallgató jelentkezik őskorra?

T. O.: Ez egy bonyolult dolog, mert amikor én kezdtem tanítani, akkor majdnem mindenki őskoros akart lenni, mert én voltam a főelőadó. Amikor aztán jött Fodor István, lett egy csomó avarász meg magyarász.

Lelet: Ennyire számítana, hogy mikor ki a vezető?

T. O.: Nagyon sok függ a személyiségtől. Én azért lettem régész, mert László Gyulát hallgattam.

Lelet: Mire emlékszik vissza legszívesebben diákéveiből?

T. O.: Amikor először kieresztettek minket ásatásra. Nováki Gyulának voltam a samesza egy ideig, aztán Erdélyi Istváné Budakalászon, és ott aztán nagy lelkesedéssel kapirgáltunk hallgatóként.

Lelet: Mikor forgathatjuk majd a Tanár úr legújabb könyvét?

T. O.: Jól állok a csacskaságokkal, bár ez az év a betegeskedésem miatt kicsit kiesett, így a kiadás jövőre tolódik. Most huszonnyolc írás van, de legalább ötvenet szeretnék a könyvbe.

2010. szeptember

Zsófi