Beszélgetés Trogmayer Ottóval

Ez az interjú még a tanszéki újság számára készült, de úgy gondoltuk, hogy mivel a lap megjelenése bizonytalan, így közzétesszük a blogon mindenki számára!


„mindenki a hátizsákjában hordja a marsallbotját”

Beszélgetés Trogmayer Ottóval

Trogmayer Ottó 1965-től 2005-ig tanított a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékén, 1989 és 1997 között ő látta el a tanszékvezetői feladatokat is. Régészhallgatók nemzedékeit oktatta, akik azóta is szeretettel és tisztelettel emlékeznek vissza rá. A tanszék mostani diákjai már sajnos nem részesülhetnek abban a kiváltságban, hogy Ottó bácsi előadásait hallgassák, így aztán ünnepi alkalomnak számít, amikor mégis eljön hozzánk Szegedre, hogy például legújabb könyvét bemutassa. Mindezek miatt különösen megtisztelőnek érzem, hogy a Tanár úrral beszélgethettem, hallgathattam történeteit, és belepillanthattam készülő könyvébe.

Lelet: Kezdjük talán a legkellemetlenebb témával: a bolognai rendszerrel. Van értelme az osztott képzésnek a régészeti oktatásban?

Trogmayer Ottó: Semmi értelme sincsen. A Bolognai rendszert olyanok találták ki, akik nem tanulnak és nem tanítanak. Már a felvételinél meg kellene szigorítani a szűrőt, mert például a mi szakmánkba rendkívül romantikus elképzelésekkel jönnek a gyerekek, és csak akkor lepődnek meg, amikor először kell négykézláb a sárban szaladgálni, mondjuk novemberben. A harmadik év végi szakdolgozatírás is egyfajta szűrő, de ha valaki csak akkor jön rá, hogy ez nem neki való, akkor kidobott az életéből három évet. Nagyon boldog lennék, ha megint osztatlan lenne a régészképzés. Komoly elméleti alapokon nyugvó gyakorlati oktatásra van szükség, aztán pedig szorgalom, tehetség és szerencse kell a szakmához.

Lelet: Az elmúlt egy-két évben az elsősök létszáma igencsak megugrott. Tömegképzés lett a régészet?

T. O.: Mi voltunk talán tízen Banner János bácsinál – a négy évfolyam. Ott nem lehetett nem elmenni, számon tartották az embert. Az Oxbridge-i kiscsoportos képzés, amit már évszázadokkal ezelőtt feltaláltak, megakadályozná azt, ami most van, hogy becsődül ötven gyerek a tanterembe, aztán hátul regényt olvasnak, passziánszoznak.

Lelet: Vajon van arra lehetőség, hogy a mostani generáció is olyan nagyhatású kutatókat adjon a régészetnek, mint László Gyula vagy Banner János?

T. O.: Mindenki a hátizsákjában hordja a marsallbotját – van, aki előveszi, van, aki nem. László Gyula emberközelivé tette a honfoglalók hétköznapi életét, és iskolája a mai napig hatással van a kutatókra. Banner János pedig azzal lett igazán nagy tudóssá, hogy megteremtette azt a folyamatos ásatás-sorozatot, elsősorban a Tiszai-kultúra falvainak szondázásával, amely által híressé tette a szegedi régészeti tanszéket.

Lelet: Mi lehet az oka annak, hogy manapság mindenki népvándorláskoros meg középkoros régész akar lenni, és csak maroknyi hallgató jelentkezik őskorra?

T. O.: Ez egy bonyolult dolog, mert amikor én kezdtem tanítani, akkor majdnem mindenki őskoros akart lenni, mert én voltam a főelőadó. Amikor aztán jött Fodor István, lett egy csomó avarász meg magyarász.

Lelet: Ennyire számítana, hogy mikor ki a vezető?

T. O.: Nagyon sok függ a személyiségtől. Én azért lettem régész, mert László Gyulát hallgattam.

Lelet: Mire emlékszik vissza legszívesebben diákéveiből?

T. O.: Amikor először kieresztettek minket ásatásra. Nováki Gyulának voltam a samesza egy ideig, aztán Erdélyi Istváné Budakalászon, és ott aztán nagy lelkesedéssel kapirgáltunk hallgatóként.

Lelet: Mikor forgathatjuk majd a Tanár úr legújabb könyvét?

T. O.: Jól állok a csacskaságokkal, bár ez az év a betegeskedésem miatt kicsit kiesett, így a kiadás jövőre tolódik. Most huszonnyolc írás van, de legalább ötvenet szeretnék a könyvbe.

2010. szeptember

Zsófi

Tanszéki kirándulás 2011 - Erdély

2011. 10. 26 - 10. 29.

1. nap

A tanszéki kirándulás első napjának reggelén, hat órakor, még sötétben találkozott kis csapatunk a Széchenyi téren. Az út első órái álmos csendben teltek, de amikor kilenc óra körül megérkeztünk Solymosra, mindenki örült, hogy kinyújtóztathatja végre a lábát – sőt, a legtöbben a várhegy megmászására is vállalkoztunk volna. Végül ez elmaradt, így csak messziről tudtuk megtekinteni a hajdani solymosi uradalom központját, a ma már romos állapotban álló várat. Déva várát viszont bevette kiránduló csapatunk. 

Déva

Kilátás a várból

Ez volt a következő megálló, tizenegy óra körül indultunk fel – volt, aki gyalog, mások felvonóval. A vár felújítás alatt áll, de lépcsőkön megközelíthettük a várudvart, és gyönyörködhettünk az elénk táruló kilátásban. Újabb rövid utazás után érkeztünk Vajdahunyadra, ahol vicces kedvű idegenvezetőnk segítségével megtekintettük a Hunyadi-család híres várát.

Vajdahunyad vára

Ezután indultunk tovább az aznapi szállásunkra, Gyulafehérvárra. Útközben még megálltunk Alvincon, ahol a naplemente fényeiben bejártuk a hajdani kastély romjait, majd elsétáltunk a közelben álló szép gótikus templomhoz. Sajnos ezt az épületet is magára hagyták úgy, mint a kastélyt, de remélhetőleg valaki időben észbe kap és megmenti a műemlék templomot.

Ennyi maradt az alvinci kastélyból

Végül sötétedés után értünk Gyulafehérvárra, ahol először elfoglaltuk a szállást a II. Rákóczi Ferenc Gyülekezeti Központban, majd vacsorázni indultunk. Itt volt némi kavarodás, mert reménybeli vendéglátóink nem számítottak az érkezésünkre, de aztán hősiesen kiszolgálták a 35 éhes, megfáradt kirándulót. Jó hangulatban költöttük el a gulyásból és rántott szeletből álló estebédet, és vendéglátóink ajándék konyakkal is kedveskedtek nekünk. Vacsora után visszatértünk a Gyülekezeti Központba, hogy kipihenjük az első nap fáradalmait, és felkészüljünk a másnapi útra.

2. nap

A reggel nem indult egyszerűen: a szálláson nem siettek a reggeli elkészítésével, így eleve vagy fél órás csúszással indultunk Gyulafehérvár felfedezésére. A vár nagy részét már szépen felújították, de egy részén még ment a „munka”, ami kb. azt takarja, hogy munkások fegyveres rendőrök felügyelete mellett ásatásnak tűnő tevékenységet folytattak, ráadásul itt fotózni sem lehetett. Érdekes! Mivel a múzeum még zárva volt, előtte megnéztük az ortodox és az érseki székesegyházat. 

A gyulafehérvári Szent Mihály székesegyház

Csoportkép a székesegyház előtt
(A képért köszönet Haraszti Lacinak)

Az utóbbiban láttuk a Hunyadiak síremlékeit, de rajtuk kívül ebben a székesegyházban temettek el több erdélyi fejedelmet (például Bethlen Gábort) és püspököt is. A múzeumba szerencsére ingyen bemehettünk, és kedvünkre szétnézhettünk, a legnagyobb sikert talán a „Románia a 12. században” című térkép aratta. A Batthyaneumra már nem maradt időnk, a csúszás miatt ugyanis indulni kellett a buszhoz. Elvileg fél kettő körül kellett volna megérkeznünk Marosvásárhelyre… Elvileg! Így utólag visszagondolva már az is intő jel volt, hogy alig fértünk át a busszal egy kis vasúti híd alatt, pár perc múlva aztán tényleg bekövetkezett az, ami végigkísérte a kirándulásunkat. Egy kis falun, Székelykocsárdon haladtunk át épp, majd egyszer csak furcsa hangok jöttek a busz alsó részéből, én például először azt hittem, hogy egy terelőbóját ütöttünk el. Hamar kiderült azonban, hogy nem megyünk a buszunkkal sehova... Míg ment a tárgyalás, arról, hogy hogyan is jutunk el Marosvásárhelyre, addig mindenki másként ütötte el az időt. A buszon maradtak a szemben lévő ház szőnyegtisztítási szokásait tanulmányozták (ide jártunk be wc-re is, amit végül egy tanszéki bögréből és tollból összeállított ajándékcsomaggal köszöntünk meg), mások meg kiültek a busz mellé kártyázni, vagy csak szimplán napozni.

Székelykocsárd: A ház!

Itt már pakolunk át a kölcsönbuszba

Végül 3-4 óra várakozás után egy szomszéd városból jött kölcsönbusz, ami elvitt minket a szállásunkra. A városnézésből így csak annyi lett, amennyit az étteremhez vezető úton és onnan hazafele láttunk. Az étterem egyébként nagyon szép, a vacsora meg nagyon finom volt (erdélyi csorbalevest, puliszkát, illetve flekkent ettünk). A szállás viszont elég messze volt, így a társaság egy része inkább a pihenést választotta, a többiek viszont még fenn maradtak egy kicsit a hazaúton szerzett itóka társaságában.

3. nap

Reménnyel telve ébredtünk fel péntek reggel, hogy ha Marosvásárhelyet nem is láttuk normálisan, de a buszt legalább megjavították és folytathatjuk tovább az utunkat a dobokai földvár érintésével Kolozsvár felé. De megint korán örültünk! Amikor felszálltunk a buszra, hogy induljunk a tanárok szállására, megint furcsa zajokat hallottunk, s a busz nem indult. Fogalmam sincs, mi volt a baj, de gyors telefonálgatást követően végül gyalogosan elindultunk, hogy míg szerelik a buszt, addig legalább megnézzük a várat. A szerelés sem ment olyan gyorsan, mint gondolták, így végül minden belefért, amit Marosvásárhelyen meg akartunk nézni, csak egy nappal később.

Marosvásárhely: Kultúrpalota

A szecessziós Kultúrpalota szinte mindenkinek nagyon tetszett. Itt megtekinthettünk egy kis régészeti kiállítást, sőt a hangversenyteremben belehallgattunk egy fiatalokból álló zenekar próbájába is. A 12 órás terv szerinti érkezés helyett 4 után értünk Kolozsvárra, végül egy másik busszal. Miután mindenki gyorsan ledobta a cuccait, még ez a busz bevitt minket a belvárosba, ahol a Babeș-Bolyai Egyetem képviseletében Molnár Kovács Zsolt vezetett körbe minket a belvárosban. 

Kolozsvár:  Mátyás szobor, mögötte pedig a Szent Mihály templom

Láttuk többek között a Szent Mihály templomot és elsétáltunk Mátyás állítólagos szülőháza mellett is. 8-ra vissza kellett mennünk a szállásra vacsorázni. Ott már várt minket a sofőr, és mondta, hogy megjavították a buszt, sőt mindenki kapott egy sört a kellemetlenségekért (pedig hányszor mondják, hogy ne igyunk előre a medve bőrére…). Estére a kolozsváriak meghívtak minket egy a központban lévő kocsmaszerűségbe. Annyira nagy ismerkedés nem volt a két társaság között, és hely sem volt mindenkinek, de idővel egyre jobb lett a hangulat, ahogy ez a hasonló vendéglátóipari egységekben lenni szokott. Az este folyamán Szabolcs sokunkat meggyőzött, hogy milyen jó dolog is az a planking, így végül csoportosan (tanárok, hallgatók együtt) vonultunk ki a Mátyás szobor elé, hogy megörökítsük az új, most már tanszéki hóbortot! 

Planking :))
(A képért köszönet Editnek)

Eredetileg taxival akartunk hazamenni a szállásra, mert hogy annyira olcsó, de valaki nagyon tudta az  utat a szállásra a többséggel ellentétben, így végül gyalogoltunk. Jót is tett a friss levegő! A plankinges csapat egy része egész normális időben (talán kettő körül???) hazaért, a keménymag azonban még maradt tovább és kihasználta az utolsó éjszakáját!

4. nap

A kirándulás negyedik napjának reggelén Kolozsvár nevezetes temetőjét, a házsongárdi temetőt kerestük fel. Vezetőnk a Házsongárd Alapítvány elnöke, Gergelyné Tőkés Erzsébet volt. A műemléki értékű régi temetőben a magyar sírok mellett zsidó, örmény, szász és persze román temetkezések találhatók. A magyar történelem, tudományos és művészeti élet nagy alakjai, politikusok, írók, zeneszerzők, a történelmi magyar családok számos tagja nyugszik itt. Erzsébet asszony vezetésével felkerestük többek között a betleni és iktári Bethlenek, Bánffyak, Jósikák kriptáit, síremlékeit, Szenczi Molnár Albert, Dsida Jenő, Finály Henrik, gróf Bánffy Miklós, Apáczai Csere János, Kós Károly sírját. A szegedi Régészeti Tanszék nevében virágot helyeztünk el Pósta Béla sírjánál, aki a kolozsvári régészoktatás (így a mostani szegedi régészképzés elődjének) megteremtője. 

Megemlékezés Pósta Béla sírjánál

Miután a gyönyörű, napos őszi időben végigsétáltuk a régi temető útjain, elindultunk, hogy a reményeink szerint immár tökéletesen üzemelő busszal (amellyel annyi kalandunk volt az előző napok során…) végre hazafelé vegyük az utunkat. Elbúcsúztunk kolozsvári vezetőinktől – majd a főtér mellett a buszban ülve végigizgultunk öt esküvői fényképezést, mivel a buszunk ismét megmakacsolta magát... Szerencsére remek idő volt, így gyönyörködhettünk a Szent Mihály székesegyház impozáns látványában, a Mátyás emlékműben és a történelmi Kolozsvár épületeiben. Rövid sétára indultunk, amely során tradicionális helyi pereccel szerelkeztünk fel (ki tudja mikor érünk haza alapon). Eközben a szervezők és kolozsvári barátaink azon dolgoztak, hogy minél hamarabb új buszt kerítsenek csapatunk számára. Közben rendőrök gyűltek körénk, és segíteni igyekvő helyiek. Bár rendőrök sajnos kevésbé voltak segítőkészek, megbüntették a buszt, hiába mondta nekik a sofőrünk, hogy nem direkt állunk ott... 

Várakozás a 4. buszra

Végül három óra körül befutott az új busz, és végre elindulhattunk Szeged felé. A csúszás miatt az erre a napra még betervezett kolozsmonostori kirándulás elmaradt, de ekkor már mindenkit csak az érdekelt, hogy épségben hazajussunk. Remek tempóban, újabb kényszerpihenők nélkül végül este kilenc órakor érkeztünk meg Szegedre.

Minden nehézség ellenére azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy ez a négy nap felejthetetlenre sikeredett! Még egyszer szeretnénk megköszönni a szervezőknek azt a sok munkát, amivel ilyen rövid idő alatt összehozták nekünk a kirándulást!

Zsófi & Zsike